Negyedik fejezet

Sziasztok :) újra itt boldogítalak titeket :D. Nagyon köszönöm a két kommentet és a rengeteg oldalmegjelenítést és az új feliratkozást <3 És ez a fejezet kicsivel hosszabb lett, megpróbálom majd tartani ezt a hosszúságot :)
Apropó! Van egy tartalom nevet viselő új oldal, ha gondoljátok nézzetek be. (Mondjuk ha a blogot olvassátok nem hiszem, hogy erre szükségetek lesz :D... Na mindegy)

Másnap már légpárnáson ülök, jobbomon Zoéval, balomon Alex-szel, akit Coin kinevezett a "testőrünknek". Velem szemben Kattniss foglal helyet, egyik oldalán Cressida, a fiatal kapitóliumi operatőr ül a csapatával.

Borzasztóan aludtam az éjszaka. Keveset aludtam, de amit pihentem az is rémálmokkal teli volt. Képek az Arénáról, ahogy megölöm a 4. körzetbeli lányt, akinek a nevét sem tudtam, majd Sierra holtteste. És mire a kép elhomályosodna hallom Sierra sziszegő hangját, ahogy azt hajtogatja, hogy elkap. Elkap és megöl. Általában ennél a pontnál keltem fel mindig. És miután elaludtam ez megismétlődött.

Nem merek kinézni, csak a kezemben tartott szigonyomat bámulom. Már előre félek attól amit látni fogok. Cressida egy együttérző mosolyt küld felém, mire én egy feszült vigyorral válaszolok.

- Prim mesélte, hogy összefutottatok -töri meg a csendet Katniss rám emelve a tekintetét.

- Igen -bólogatok- Nagyon kedves volt. Helyrerakott amikor magam alatt voltam.

Katniss csak elmosolyodik.

Fekete táskákat veszek észre a szeme alatt. Szegény lányt nem irigylem. Én is nagyon nehezen viselem Peeta (meg persze Portia) hiányát, de neki százszor fájdalmasabb.

Érzem, hogy a gép egyre lejebb száll, mire én magkapaszkodok a székemben. És a ruhámat bámulom. Ez már nem a a 13. körzet egyenruhája, hanem egy agyszerű fekete póló és nadrág. Még a mellény is ugyanilyen színben pompázik. Érdekessége az egésznek, hogy a mellény golyóálló és a másik két ruhadarab pedig bőrből készült. Ehhez még kaptunk egy fekete bakancsot is.

Mindjárt leszállunk és meglátom a porig rombolt otthonomat. Legszívesebben visszamennék a 13. körzet apró kis tavacskájához és bámulnám a vizet. Mennyivel egyszerűbb lenne így minden...

A repülőgép puhán landol és kinyílik a rámpa. Katniss egy sóhajtással feláll és a peronhoz lép. Oldalról látom, hogy elképed az arca, de én nem merek kinézni.

A lány leindul a peronról, Zoe utána. Cressidáék is lemerészkednek. Csak én és Alex maradunk. Felállok és kétségbeesetten a fiúra pillantok. Ő nyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, majd inkább úgy dönt, hogy mégse mondja ki.

- Menjünk -áll fel és elindul kifelé. Lehajtott fejjel követem, görcsösen szorítva a szigonyomat.

Szigorúan a földet bámulom miközben a lehető leglassaban lépkedek. De amint leérek már ez a taktika sem véd meg.

A földön mindenhol holttestek vannak. Szétégett és felismerhetetlen holttestek.

Felnézek, de a látvány ezerszer rosszabb, mint amire számítottam. Az összes épület porig rombolva és mindenhol csak halottak. Arra pillantok amerre a főtért sejtem. Már semmi sem látszik belőle. Ész nélkül elkezdek rohanni abba az irányba, amerre az otthonom van. Abban reménykedek, hogy valami csoda folytán ez megmenekült a bombázástól.

Bekanyarodok a sarkon és megpillantom a porig égett házat. Ami régen az otthonom volt. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és elkezdek remegni. A szigonyom kiesik a kezemből és hangos koppanással a földön landol.

Szinte látom a romok között a rengeteg emléket. Amikor apa csinált nekünk egy kis kerti hintát, és Zoeval azon játszottunk. Most már semmi sem maradt belőle. És az apró kertet is csak por fedi. Közelebb lépek és meglátok egy hatalmas lyukat a földbön. Ide csaopódott be a bomba.

Meglátom az apró ablakot is, aminek a párkányán apró virágokat neveltünk. Emlékszem amikor még öt éve elvetettük. Ötpercenként néztük, hogy van-e valami fejlődés. De már a virágokból sincs semmi.

Minden eltűnt. Minden, ami a régi életemre egy kicsit is emlékeztet. Már nem függ a nappali falán az az idegesítő kakukkos óra, ami ellen mindig merényleteket tervezgettünk. Emlékszem, az volt a legjobb amikor Zoenak bakot tartottam, ő meg megpróbálta kiszedni a madarat a helyéről. Pechkünkre pont akkor volt egész és a madár kibújt, homlokon vágva a húgomat. Persze mindketten hatalmasat tanyáltunk.

Az emlék hatására egyre jobban könnybe lábad a szemem. Úgy érzem nem bírom tovább és térdre rogyok. Nem zokogok. Csak könnyezve bámulom a ház maradványait.

A szomorúságot lassan felváltja a harag. Snow elnök miatt van az egész. Miatta szenvedtünk, és szenvedünk annyit.

Ökölbe szorul a kezem. A forradalom győzni fog. Le kell győzni ezt az embert. Az embert, aki Panem polgáraira több évtized óta csak a szenvedést hozza. A gondolataim messze járnak. Egy szebb jövőre gondolok. Ahol nincs viadal, ahol senki sem él szegénységben. És nincs Kapitólium. Nincs terror.

De ekkor befészkeli az agyamba magát egy másik érzés. Mi van ha veszítünk?

Képek jelennek meg egy viadalról, ami az eddigieknél sokkal vérengzőbb. Ha veszítünk Snow elnök mindenkivel végez...

Gondolatmenetemet a húgom megkönyebbült hangja szakítja félbe:

- Chloe, csak hogy megvagy!

Hátrafordulok hozzá, de ekkor vakító fényt látok és fülsüketítő durranás remegteti meg a körzetet.

A kórházszárny egyik folyosóján ülök. De ez nem az a szárny, ahol cserélték a kötésemet. Nem. Ez egy másik, sokkal korszerűbb gépekkel. Itt azok a betegek vannak, akiknek rendkívül súlyos sebesülései vannak és ahol a műtétek zajlanak.

Velem szemben egy kétszárnyú ajtó van. Azon az ajtón túl van Zoe. Rálépett egy speciális bombára. A pontos nevét nem tudom, de ha akármilyen súly nehezedik rá, robban. Az utóbbi hatás most sem maradt el. A bomba a körzetet még jobban lerombolta. Én csodával határos módon karcolás nélkül megúsztam, de Zoe nem volt ilyen szerencsés. Őt telibe találta.

Már órák óta bent van a műtőben, de az állapotáról semmi hír.

És én órák óta ülök itt a folyosó falának dőlve, oldalamon Alex-szel és Primmel, akik hűségesen várnak velem az eredményre és nyugtatgatnak.

A szüleim valószínűleg a dolgukat végzik. Nekik nem szóltak a balesetről.

- Ha nem megyek el a házhoz, ez az egész nem történt volna meg- motyogom csak úgy magamnak, de a többiek is meghallják.

- Dehogynem -simítja meg a karomat Prim- Úgy is arra forgattatok volna. És valaki ott is biztos rálépett volna. Ne okold magad.

- És Coin felkészíthetett volna -koccantja a falnak a fejét Alex -baromság volt tőle, hogy így elengedett minket forgatni.

A hangjuk mintha nagyon távolról jönne. Én csak az ölemet bámulom. Nem akarom elveszíteni Zoet. Érzem, hogy újra könnyek gyűlnek a szemembe.

Hirtelen egy ajtócsapódást hallok. Felkapom a fejem. Egy orvos jön ki.

- Mi van vele?- pattanok fel.

Az orvos csak sóhajt egyet, mintha meg akarná gondolni, hogy mit mondjon.