Tizenkilencedik fejezet- Végjáték

Sziasztok :) Újra itt ez alkalommal az utolsó előtti résszel. Hihetetlen, hogy lassan a végére érünk. Még ezenkívül egy fejezet és az eplógus és jön a második része.
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!
Puszi: Sarah

  A napok csak teltek. Bujkálással Sierra és a szövetségese elől, és várni az ágyúdörrenést. Amikor a 9. körzetben voltunk meghalt a 7. másik kiválasztottja. Amikor a 11.-ben, pedig a 9. utolsó versenyzője. Akkor tudtuk. Holnap el jön az a nap, amikor az egésznek vége.

  Reggel a lepukkant házunkban keltem. Hihetetlen, hogy pont ide estünk! Feltápászkodtam a földről és megfogtam a szigonyomat. Az utolsó napokban egy amolyan biztonságérzetet teremtett, amikor Sierrára gondoltam. Kis iső múlva felkelt Alex is.
- Jó reggelt!- suttogtam miközben néztem, ahogy feláll a földről.
- Félsz?- sétált oda mellém köszönés nélkül.
- Igen- bólintottam kerülve a tekintetét.
- Nyugodj meg- nézett mélyen a szemembe- Nem lesz semmi baj.
Én csak bólogattam még mindig a földet pásztázva.
Nem. Nem lesz semmi sem rendben. Mi van ha meghalunk? Mindannyian. Vagy ha csak én élem túl? Azt nem bírnám ki. Őrűltség ez az egész, úgy ahogy van. De nincs más megoldás. Lássuk be, hogy lehetetlen örökké bújkálni előlük.
Kis idő múlva Zoe is felkelt. Megtartottuk az utolsó megbeszélést.
- Akkor minden a tervek szerint- kezdte Alex-  Most elindulunk és elbújunk közel a Bőségszaruhoz. Ha a Hivatásosok elmennek, bemegyünk és elrjtőzünk. Amikor visszajönek lecsapunk rájuk. Pontosan célzunk. Rögtön meghalnak.
- És aztán kivágjuk magunkból a nyomkövetőt- suttogta Zoe.
- Pontosan- válaszolt Alex ugyanolyan hangerővel.
- És aztán mi lesz?
- Várjuk a felmentősereget- vont vállat- Ennyit tudunk tenni.

Megreggeliztünk. Vagyis próbáltunk. Nem sok étel ment le a torkunkon.
Szerencsére az utolsó pár napban már egyáltalán nem fájt a hátam. A kapióliumi gyógyszerek hatásosnak bizonyultak.
Elindultunk a főtérhez. A táskákat a házban hagytuk. Bárhogy alakul nem lesz rá sok szükségünk. Zoe ellenőrizte, hogy minden kése rendben van-e. Alex a nyilait számolgatta. Az orvosságok mellett  kapott még egy tucat nyilat is. Alig fért be a tegezébe. Biztonság kedvéért ő is az övébe erősített egy kést. Én csak a szigonyomat fogtam a kezemben. Elég lesz ez.
Hamar odaértünk. Megbújtunk egy ház oldalában és óvatosan kinéztünk mögüle. Ott volt a napfényben csillogó szaru, de mozgást nem láttam benne. Füleltünk. Semmi zaj. Hang nélkül odalopakodtunk. Az egész tömve volt különféle fegyverekkel és ételekkel. Mindenki keresett magának egy biztonságos helyet. Én egy almákkal teli láda mögé bújtam el.
Vártunk. Idegtépő percek voltak. Úgy fél óra múlva megérkeztek.
- Hihetetlen, hogy nem találjuk meg őket- szólalt meg Sierra ránk célozva.
- Ez a Tizenkettedik körzet- válaszolt a másik- A két lány biztos ismeri minden zugát.
- Gondolod, hogy az erdőbe mentek?
- Hol máshol bírnának elbújni?
- Akkor irány az erdő!
Ne! Nem mehetnek el! El akartam dobni a szigonyomat de az utolsó pillanatban visszahóztam. nekem csak ez az egy darab fegyverem van. Nem dobhatom el. Rám találnak aztán kampec. Nem lesz mivel védekeznem.
Óvatosan arra néztem amerre Alex és Zoe bújt el. Nekik kell megtenni az első lépést.
A két Hivatásos indulni készült, amikor a fiúnak hirtelen beleállt egy kés a hátába. Zoe!
A fiú térdre bukott, majd előre. Egy pillanatig néma csönd volt. Majd megszólalt az ágyú.
Négyen maradtunk.
Sierra gyorsan reagált. Kardot rántott. Mindhárman előugrottunk rejtekhelyünkről, fegyverünket előreszegezve.
Kezdődhet a végjáték! Egyszerre akartuk megölni. Alex kiengedte a nyilat, Zoe eldobta a kést, én a szigonyt.
Nemsokára vége lesz. Csak egy emlék marad. Egy rossz emlék.
   Hirtelen egy fémes csattanást hallottam. Sierráról lepattant az összes fegyver!